Emlékszem rá, mikor tíz éves koromban közölték velem a szüleim, hogy apa külföldre megy dolgozni. Nem értettem ennek a jelentőségét, csak amikor először elment. Addig annyit észleltem a világból, hogy mindegy mi történik, anya nagy szája és apa oltalmazó keze mindentől megvéd. 

Furcsa volt, hogy hirtelen a sziklaszilárdnak hitt falam, a rendíthetetlen két hónapig sehol sem volt. Aztán haza jött egy táskányi édességgel és jóformán megvettek kilóra, mert - közlöm, csak hogy egyértelmű legyen - egy tíz éves gyereket még meg lehet. De csak egy darabig. 

Aztán már nem ízlett a gumicukor és untam az After Eight-et is, a marcipántól pedig azóta is csömöröm van. 

Tíz éves koromban szűnt meg létezni csodának a Karácsony számomra. Addig onnan kezdődött az év és ott fejeződött be. A télnek csak addig volt értelme, míg az tartott, nyáron pedig azon tanakodtam mim nincs még, amit kérhetnék majd, ha eljön az ideje. Aztán elkerültem kollégiumba, majd november végén kaptam a hívást apától, hogy nem jön haza az ünnepekre. Azon gondolkodtam, hogy akkor mi értelme az egésznek. 

Tizennégy évesen a születésnapom volt a soros.

Tizennyolc évesen a ballagásom volt kérdéses. Bár végül odaért, addigra mindegy volt. 

Tizenöt évesen egy hónap különbséggel meghalt mindkét nagyapám.

Emlékszem, azon gondolkodtam még utána évekkel később is, hogy vajon mi a különbség, hogy ők meghaltak, apa meg sosincs itthon. 

Igazából már nála elkezdtem kapiskálni a dolgot, hogy bizony a távolság elég sok mindent megöl. Azt hiszem először a hiányt, aztán a honvágyat. El kezd kilépni a köztudatból, majd megszűnik a ragaszkodás. Mindenki felé. Minden irányból. Először fáj, majd már csak tompa sajgást érez, aztán jobb az egész. Hozzá lehet szokni. Az egyedülléthez meg a csendhez, ahhoz, hogy rájövünk: a világ ott is működik ahol mi nem vagyunk. 

Talán az ígéretek meg a fogadalmak fájnak igazán. Majd kereslek. Sokat gondolok rád. Hiányzol. Eleinte érzed, hogy még szívből szól, aztán már csak a jóindulat. Egyre foghíjasabb az érdeklődés, az őszinte öröm a hangod hallatán, hogy kikérjék a véleményed, hogy elmondják a problémáikat. De kit lehet ezért hibáztatni? Kit szeretnénk arra kötelezni, beletuszkolni egy kellemetlen, nyomasztó helyzetbe, hogy mindig így érezzen? Talán így van ez rendjén, nem? 

Pedig ha azt nézzük, nem is ment olyan messzire. Nem halt meg és ezen a kontinensen van, ugyanolyan napállás alatt. 

Szép nagy családom van, vagyis manapság már nagycsaládnak számít a három gyerek plusz az el nem vált szülők (bár 1200 km tartja össze a házasságot), de akárhányan vagyunk annyifelé szóródtunk. Szó szerint. 

Szociális szempontból a család egységet jelent. De ebben nem látok egységet, még ha békaperspektívából lesem, akkor sem. 

Most komolyan... ennek nincs értelme. 

Nem kell család.