Üdvözlök Mindenkit...

...aki a Tejútra téved!

Ez az első bejegyzésem, az első blogom. Izgulok, sokat gondolkodok és sokat törlök. Azzal  vigasztalom magam, hogy maximum nem olvas majd senki. De azt sem bánom, a lényeg, hogy írok és ha még valakit érdekel is, annak nagyon örülök. Hogy mi vezetett el odáig, hogy ezt csináljam? Az unalom. Meg persze a sok gondolat és benyomás ami a fejemben tolong és rendületlen ki akar szakadni onnan. 

Egyetemen tanulok és valami oknál fogva (amire már nem emlékszem), menni akartam. Nem el, hanem csak úgy menni, menni, menni amíg a lábam bírja. Aztán jött a lehetőség: mehettem külföldre tanulni. És mentem. 

Hivatalosan 6, papíron 5, gyakorlatban mindössze 2 hónapot plusz egy-két napot amit Ausztriában, azon belül is Graz-ban töltök. A barátaim így neveztek el Gráziának. Nagyon eredeti. 

Hogy hogy lettem hajléktalan? Sehogy.

Nem vagyok, de annak érzem magam. 

Amikor jelentkeztem, úgy indultam neki, hogy na végre! Végre valami, amit teljes szívből csinálhatok, valami ami eltörli a kalandvágyam. A baj ott kezdődött, mikor a kalandot otthon találtam meg. És a lelkesedésem csökkent, míg mire az autó hátsóülésére beültem egy tizenöt centiméteres helyre az ágyneműm és a táskák mellé, minden elfogyott. Az akarat, a lendület, a dac, a sóhaj. 

Ma érzem leginkább magam hajléktalannak. Március 15-e van, jön a tavasz (bár erősen küzd a hóval), életem legszebb időszakai, a családom otthon, a barátom otthon, a barátaim otthon, én meg itt. 

Otthon van persze ilyenkor minden program, amit szeretek, ilyenkor a legzöldebb ott a fű és persze anyám ilyenkor főzi a legjobb ebédeket. 

És itt mi van?

Rossz idő, sok plasztik-mosoly(ami az osztrákokra jellemző), saláta salátával és tofu. Életem egyik legkellemetlenebb élménye volt, mikor rájöttem, hogy tofut etetnek velem. Szelektív hulladékgyűjtő minden sarokban, drága autók, jó utak. Hiányoznak a kátyúk és a trabik, a türelmetlen autósok (itt kiábrándítóan udvariasak) és a jó, zötyögős, szutykos Ikarus buszok. 

Félreértés ne essék, nem ültem azért végig a szobában. Nézelődtem, ismerkedtem, új helyeket kerestem, de ha az ember szíve ennyire hazahúz, akkor mindegy milyen puccos, látványos, "hűha" dolgokat pakol  elém az élet. A honvágy az honvágy. 

Sok tekintetben felesleges időpocsékolásnak érzem ezt az utat (tekintve, hogy alig vannak óráink és legtöbbször rossz volt az idő), de egy dologért már biztosan megérte kijönni. Eddig is ragaszkodtam Magyarországhoz, de most már bizonyos, hogy otthon akarok lenni. És húst enni hússal.