Amikor még töpörtyűként a labdát rugdostam a szomszéd srácokkal, tehát TÉNYLEG Kis-kismacsekk voltam, meséltem apukámnak arról, hogy szerintem nekem tuti sose lesz olyan férjem mint ő, mert senki nem rendelkezik még egy ilyen szikrázó elmével mint én. Elektra-komplexusban szenvedtem talán még hosszú-hosszú évekig is, és egyre biztosabb voltam benne, hogy az emancipáció nagyköveteként egyedül élek harminc akár negyven éves koromig egy kis galériás lakásban, feszülős kosztümöt hordok, papírpoharas kávét iszok minden reggel és színek szerint rendezem a ruháimat a szekrényben. Tök egyedül. Előadom, hogy én örökifjú dögös maca maradok, akárkit megkapok és minden mondataimat összetákoló szavam a ,,sajnos a munkám miatt nem igazán jut eszembe, hogy családban gondolkodjak" mantrát pumpálja az emberek agyába. Persze nem gondoltam a magányra, meg hogy a kád szélén mindig csak női tusfürdő pironkodik majd, a lefolyóból pedig az én hajszálaimon kívül semmi fura és gyanús dolgot nem kell majd kiszedegetnem. Hogy elég csak egy személyre főzni, nincs szükség egy komplett étkészletre, egy pohárnál többre és hogy magamon kívül senkit nem lehet hibáztatni a padlón lévő szutyokért. 

Aztán belém furakodott, hogy nem akarok egyedül elhalálozni és erre elkezdtem egy macska meg egy gyerek között vacillálni, vajon melyik a körülményesebb. Persze ez csak vicc. Felébredt bennem valami megmagyarázhatatlan anyai ösztön, hogy márpedig nekem kell gyerek, mert különben mi maradandót hagynék hátra a világnak egy rólam állított szobron kívül, ami sose fog felépülni. Kellett valami belőlem, egy kicsi hasonmás, egy púdertükör, amiről el tudom képzelni, hogy lehet tökéletes. 

Matematikailag összeegyeztethetetlen gondolataim támadtak, hiszen az általam oly nagyra tartott apám hasonmása a kanyarban sem volt és nem is hittem benne, hogy létezik. Megjegyzem, itt tizenhat voltam.

A békesség és a nagymamám nyugalma érdekében kiegyeztem magammal egy diplomatikus megoldásban. Lesz egy kis futkározó kobold az emancipált lakásom szőnyegén, meg lesz egy "ágybavaló", aki esetleg még részt is vehet majd az életünkben. Tudom, szörnyű egy alak vagyok. 

Aztán már nem is emlékszem, hogy miként változott meg minden. Tudatosan éltem az életem, elvek és kötelességek szerint, nem-is-valódi-vágyak termelték a céljaim, amik segítségével, ha az emberek rám néztek elismerően bólogattak. Azt gondoltam mindent én irányítok, de főleg az embereket körülöttem. Válogattam kedvem szerint, szortíroztam, ki hova tartozik és miért. Nem voltam rossz szándékú, sem érdekember, szimplán csak arról volt szó, hogy senkin nem akadt meg a figyelmem. Tiszteltem a személyeket, akikkel találkoztam, azt vallottam, hogy a találkozások okkal történnek. Tanulásról és tudáscseréről szól minden... de tényleg csak ez minden. A végén már inkább prófétának éreztem magam, mintsem élő embernek. Hegyi bölcsességeket mormoltam a világról meg az élet értelméről, és jót tettem vele, segíteni akartam. Helyre tenni a "bajba jutottak" agyát, hogy megtanulják saját magukat megmenteni maguktól. 

Ott kezdődött minden, amikor volt valaki, akit nem kellett megmenteni. Az első olyan ember, aki a prédikációm első bekezdése végén lepöckölt a pódiumról, megköszörülte a torkát és isteni alázattal meghajolva előttem közölte velem, hogy "kösz, de én ezt már tudom". És nem volt benne nagyzolás, sem nagyképűség. Egyszerűen a tudtomra adta, hogy ő nem szorul a segítségemre, ő nem egy kliens - ahogy az én szakmámban mondják- sőt, inkább tanuljak én tőle. Én azonban nem vettem az adást. Félrenyeltem, leszedtem egy láthatatlan szöszt a pólómról (csak mert a tökéletesség az fontos), majd ellibegtem. Visszamentem és kerestem olyan embereket, akiknek szüksége volt rám, hogy nagynak érezzem magam, hogy nélkülözhetetlen legyek, hogy én lehessek az egyetlen. De már sehogy sem éreztem, mert valahol mélyen tudtam, hogy már nem csak én vagyok. Más is tudja azt amit én, annak a valakinek is van annyi ereje és van annyi vér a pucájában, sőt mi több, jobb nálam. 

Az egyik legfájdalmasabb, legszörnyűbb és egyben legboldogabb élményeim közé tartozik, amikor bevallottam magamnak, hogy csak második vagyok. Sosem békéltem meg ezzel a pozícióval, mindig is a maximálisra törekedtem és ez most sem volt másképp. Foggal-körömmel harcoltam, hogy bizonyítsam és ezzel majdnem fatönkre is tettem mindent. Amint beletörődtem, hogy nem kell férfinak is lennem, mert volna itt egy jelentkező, aki szívesen betöltené nekem ezt a helyet az életemben, szerelembe estem. De abba az igazi, őszinte szerelembe, ami sosem fog elmúlni. Azt hittem, hogy ez kamu, de be kell vallanom, hogy tévedtem (mert hát én is tévedhetek néha). Ebből az állapotból már az Isten se tud kirobbantani. 

Majdnem elsétáltunk egymás mellett az én hülyeségem miatt, de az ő bölcsessége helyre hozta a dolgot. Mondatnánk úgy is, hogy helyre tette az agyamat. 

Most már egész más a történet természetesen. Nélkülözhetetlen másik felemmé vált. Az illata számomra az oxigén, őt helyettesíti a melegítőpárnám, ha nincs jelen, miatta a tavasz már csak a másodlagos szerelmem, miatta tanultam meg örömből könnyezni, miatta már csak az ő saját "minőségi poénjait" szeretem, amióta ismerem új definícióim lettek a - nagyétkűakkormiértilyenjópasi- szóról és sajnos miatta az örökké hűséges alvótársam és vigasztalóm az orosz származású Mackovics már csak az ágyam sarkában kap helyet. Megismerkedhettünk és öri-barikká válhattunk a Féltékenység és Én, és számomra is meglepő, furcsa ambícióim támadtak arra vonatkozóan, hogy az életben ne csak arra törekedjek, hogy magamat boldoggá tegyem, hanem sokkal inkább őt. 

Kedvelem, szeretem, a haverom, a spanom, a legjobb barátom, a szerelmem. Mintha nem is létezne, mintha igaz se volna. Nem gondoltam volna, de néha nehezebb kezelni, hogy tök mindegy mi történik, akkor is jól vagyunk, minthogy mindig szenvedünk. És miatta én mindig jól vagyok. Már nem vagyok emancipált és már két fogkefe van a pohárban. Nem zavar ha a fejemet simogatja és talán - mondom talán - engedem, hogy az első gyerekünk neve Batman legyen. Persze, csak ha egyszer hajlandó lesz végre megnézni velem a Minionokat.

Ő egyszerűen csak megtörtént velem.