Amióta kint vagyok ( és ezt bátran kijelenthetem, hogy már a hetvenedik nap, csakhogy ez az egész tökre mágikusan hangozzon...mert ugye hetven...tehát kerek szám... de ez igazából lényegtelen) minden egyes nap a köztem és az elveim közti küzdelemről szólt. 

Arról, hogy mindig is volt egy sajátos gondolkodásmódom, voltak elképzeléseim a világról, magam alkotta képzeteim, ami egy igazán jó dolog, de tényleg. Ha az embernek vannak céljai, szabályai, motivációja, az egy nemes tulajdonság és talán manapság már ritka. De mi van akkor, ha ezt újra és újra megkérdőjelezik? 

Csak hogy tiszta legyen: Én egy roppant pozitív személyiség vagyok. Amúgy, egyébként....

Többek közt azt vallom, hogy nincs olyan, hogy egy esély. Vagy kettő. Vagy utolsó. Mert változnak a dolgok és nem jó - nem ajánlatos - ennyire sarkalatosan gondolkodni, mert könnyen csapdába eshetünk. 

A másik fontos szabály, ami szerint tengetem a mindennapjaimat, hogy minden egyes helyzetet megpróbálok élvezni. Ha nem megy (mert előfordulhat), akkor igyekszem tanulni belőle. Mert ha úgy gondolod, hogy semmit nem tanultál a helyzetből, akkor valamire nem figyeltél. És ezt loptam, bevallom. Ezt nem én mondtam, hanem egy nagy ember.

De hogy mi történik idekint? Miről szólt eddig ez a bűvös hetvenes?

- Igen, te ilyen fasza vagy? Elveid vannak? Ennyire nagyra tartod magad? - Akkor bizonyítsd be, hogy igazad van!

... Különben húzd le magad a klotyón, azt javaslom.  - Ezt kaptam meg Minden.Egyes.Nap.

De tényleg mindegyik erről szólt. 

Ha jó kedvvel indultam neki, valami mindig történt. Ha egykedvű voltam, vagy ha rossznak tűnt minden, addig semmi sem változott, míg én nem tettem érte. Persze ez így van rendjén: ha kell valami, vedd el; ha akarsz valamit, mondd! 

Azt bevallom, néhány lökést megérdemeltem. Hajlamos vagyok arra, hogy szépen a leghátsó székre leülve, láthatatlanná váljak és megvárjam, míg a helyzet megoldja önmagát. Így is lehet, igen, de akkor nem szabad várnom semmit viszonzásul. 

Néha a takaró alá is képes vagyok bebújni, hátha tudom sürgetni az időt és inkább ne történjen semmi, csak múljon el minden. Nevetséges, de ez is én vagyok. Legalábbis egyelőre, mert ez a kiképző szépen, lassan, biztosan és könyörtelenül kiöli belőlem ezeket a rossz berögződéseket. 

Olyan érzésem van, mintha egy sártengerbe ragadva próbálnék evickélni. Mindig amikor már egy kis levegőért jutnék, kétszer annyi szutyok zárja el a légzőszerveimet.

És aztán jön a kérdés: - Na? Még mindig jó minden? 

- Mondjuk. 

- Akkor fulladj meg!

Közlöm a drága jó Égiekkel és a Mindenható Atyával, meg a sleppjével akik most örömüket lelik ebben a macska-egér játékban (vagy fogalmazhatnék úgyis, hogy az én keresztre feszítésemben-aztán másszak le ahogy akarok... de ugye ilyet nem mondok, mert nem vagyok mártír), hogy én meg az elveim, köszönjük szépen jól vagyunk és olyan kemények vagyunk, mint a márványos, napon száradt, egy hetes kutyaszar. 

- Még kérdés?

- Bírod még?

- Ülj le, egyes!

.....

És még mindig pozitív vagyok, látni? Ebben az egész megtestesült, kenyérre kenhető negatív masszában néha egy dühöngő őrültté válok, olyan leszek mint egy pattogó, égő tűzifa. (Nem ér hozzá érni!) Volt, igen volt olyan nap, amit hagytam úgy eltelni, hogy nem egy jó szó, de még csak egy pozitív gondolatot sem hagytam szabadjára engedni. És ezzel szemétdombra vágtam a fejben megírt bibliámat, aminek én vagyok a szerkesztője, vágója, lektora és olvasója is egyben. Kelleni fog idő, míg ezt a későbbiekben majd megbocsátom magamnak, de hát ez van. 

Viszont még mindig kapargatom a felszínt. Újabb és újabb sárkupac telíti be a nyelőcsövemet (a mai nap volt a bónusz --> jutott a szemembe is), de az, hogy most ezt leírtam, bizonyíték arra, hogy még élek, és lassan majd szépen előbújik bennem az állat.  Ha-ha. 

Ám ha néha egy kicsit megerőltetem magam, tudok én igazi nagy fordulatokat hozni. Készülök rá, hogy az az állat ne akarjon majd vicsorogni, ne akarjon ugatni, ne akarjon széttépni valamit. Be fog menni a kutyakozmetikushoz és kér egy szőrfényesítést meg egy tollat a Köszönő-levélhez. Alázattal, illedelmesen. 

Emlékszem rá, mikor tíz éves koromban közölték velem a szüleim, hogy apa külföldre megy dolgozni. Nem értettem ennek a jelentőségét, csak amikor először elment. Addig annyit észleltem a világból, hogy mindegy mi történik, anya nagy szája és apa oltalmazó keze mindentől megvéd. 

Furcsa volt, hogy hirtelen a sziklaszilárdnak hitt falam, a rendíthetetlen két hónapig sehol sem volt. Aztán haza jött egy táskányi édességgel és jóformán megvettek kilóra, mert - közlöm, csak hogy egyértelmű legyen - egy tíz éves gyereket még meg lehet. De csak egy darabig. 

Aztán már nem ízlett a gumicukor és untam az After Eight-et is, a marcipántól pedig azóta is csömöröm van. 

Tíz éves koromban szűnt meg létezni csodának a Karácsony számomra. Addig onnan kezdődött az év és ott fejeződött be. A télnek csak addig volt értelme, míg az tartott, nyáron pedig azon tanakodtam mim nincs még, amit kérhetnék majd, ha eljön az ideje. Aztán elkerültem kollégiumba, majd november végén kaptam a hívást apától, hogy nem jön haza az ünnepekre. Azon gondolkodtam, hogy akkor mi értelme az egésznek. 

Tizennégy évesen a születésnapom volt a soros.

Tizennyolc évesen a ballagásom volt kérdéses. Bár végül odaért, addigra mindegy volt. 

Tizenöt évesen egy hónap különbséggel meghalt mindkét nagyapám.

Emlékszem, azon gondolkodtam még utána évekkel később is, hogy vajon mi a különbség, hogy ők meghaltak, apa meg sosincs itthon. 

Igazából már nála elkezdtem kapiskálni a dolgot, hogy bizony a távolság elég sok mindent megöl. Azt hiszem először a hiányt, aztán a honvágyat. El kezd kilépni a köztudatból, majd megszűnik a ragaszkodás. Mindenki felé. Minden irányból. Először fáj, majd már csak tompa sajgást érez, aztán jobb az egész. Hozzá lehet szokni. Az egyedülléthez meg a csendhez, ahhoz, hogy rájövünk: a világ ott is működik ahol mi nem vagyunk. 

Talán az ígéretek meg a fogadalmak fájnak igazán. Majd kereslek. Sokat gondolok rád. Hiányzol. Eleinte érzed, hogy még szívből szól, aztán már csak a jóindulat. Egyre foghíjasabb az érdeklődés, az őszinte öröm a hangod hallatán, hogy kikérjék a véleményed, hogy elmondják a problémáikat. De kit lehet ezért hibáztatni? Kit szeretnénk arra kötelezni, beletuszkolni egy kellemetlen, nyomasztó helyzetbe, hogy mindig így érezzen? Talán így van ez rendjén, nem? 

Pedig ha azt nézzük, nem is ment olyan messzire. Nem halt meg és ezen a kontinensen van, ugyanolyan napállás alatt. 

Szép nagy családom van, vagyis manapság már nagycsaládnak számít a három gyerek plusz az el nem vált szülők (bár 1200 km tartja össze a házasságot), de akárhányan vagyunk annyifelé szóródtunk. Szó szerint. 

Szociális szempontból a család egységet jelent. De ebben nem látok egységet, még ha békaperspektívából lesem, akkor sem. 

Most komolyan... ennek nincs értelme. 

Nem kell család. 

Amikor még töpörtyűként a labdát rugdostam a szomszéd srácokkal, tehát TÉNYLEG Kis-kismacsekk voltam, meséltem apukámnak arról, hogy szerintem nekem tuti sose lesz olyan férjem mint ő, mert senki nem rendelkezik még egy ilyen szikrázó elmével mint én. Elektra-komplexusban szenvedtem talán még hosszú-hosszú évekig is, és egyre biztosabb voltam benne, hogy az emancipáció nagyköveteként egyedül élek harminc akár negyven éves koromig egy kis galériás lakásban, feszülős kosztümöt hordok, papírpoharas kávét iszok minden reggel és színek szerint rendezem a ruháimat a szekrényben. Tök egyedül. Előadom, hogy én örökifjú dögös maca maradok, akárkit megkapok és minden mondataimat összetákoló szavam a ,,sajnos a munkám miatt nem igazán jut eszembe, hogy családban gondolkodjak" mantrát pumpálja az emberek agyába. Persze nem gondoltam a magányra, meg hogy a kád szélén mindig csak női tusfürdő pironkodik majd, a lefolyóból pedig az én hajszálaimon kívül semmi fura és gyanús dolgot nem kell majd kiszedegetnem. Hogy elég csak egy személyre főzni, nincs szükség egy komplett étkészletre, egy pohárnál többre és hogy magamon kívül senkit nem lehet hibáztatni a padlón lévő szutyokért. 

Aztán belém furakodott, hogy nem akarok egyedül elhalálozni és erre elkezdtem egy macska meg egy gyerek között vacillálni, vajon melyik a körülményesebb. Persze ez csak vicc. Felébredt bennem valami megmagyarázhatatlan anyai ösztön, hogy márpedig nekem kell gyerek, mert különben mi maradandót hagynék hátra a világnak egy rólam állított szobron kívül, ami sose fog felépülni. Kellett valami belőlem, egy kicsi hasonmás, egy púdertükör, amiről el tudom képzelni, hogy lehet tökéletes. 

Matematikailag összeegyeztethetetlen gondolataim támadtak, hiszen az általam oly nagyra tartott apám hasonmása a kanyarban sem volt és nem is hittem benne, hogy létezik. Megjegyzem, itt tizenhat voltam.

A békesség és a nagymamám nyugalma érdekében kiegyeztem magammal egy diplomatikus megoldásban. Lesz egy kis futkározó kobold az emancipált lakásom szőnyegén, meg lesz egy "ágybavaló", aki esetleg még részt is vehet majd az életünkben. Tudom, szörnyű egy alak vagyok. 

Aztán már nem is emlékszem, hogy miként változott meg minden. Tudatosan éltem az életem, elvek és kötelességek szerint, nem-is-valódi-vágyak termelték a céljaim, amik segítségével, ha az emberek rám néztek elismerően bólogattak. Azt gondoltam mindent én irányítok, de főleg az embereket körülöttem. Válogattam kedvem szerint, szortíroztam, ki hova tartozik és miért. Nem voltam rossz szándékú, sem érdekember, szimplán csak arról volt szó, hogy senkin nem akadt meg a figyelmem. Tiszteltem a személyeket, akikkel találkoztam, azt vallottam, hogy a találkozások okkal történnek. Tanulásról és tudáscseréről szól minden... de tényleg csak ez minden. A végén már inkább prófétának éreztem magam, mintsem élő embernek. Hegyi bölcsességeket mormoltam a világról meg az élet értelméről, és jót tettem vele, segíteni akartam. Helyre tenni a "bajba jutottak" agyát, hogy megtanulják saját magukat megmenteni maguktól. 

Ott kezdődött minden, amikor volt valaki, akit nem kellett megmenteni. Az első olyan ember, aki a prédikációm első bekezdése végén lepöckölt a pódiumról, megköszörülte a torkát és isteni alázattal meghajolva előttem közölte velem, hogy "kösz, de én ezt már tudom". És nem volt benne nagyzolás, sem nagyképűség. Egyszerűen a tudtomra adta, hogy ő nem szorul a segítségemre, ő nem egy kliens - ahogy az én szakmámban mondják- sőt, inkább tanuljak én tőle. Én azonban nem vettem az adást. Félrenyeltem, leszedtem egy láthatatlan szöszt a pólómról (csak mert a tökéletesség az fontos), majd ellibegtem. Visszamentem és kerestem olyan embereket, akiknek szüksége volt rám, hogy nagynak érezzem magam, hogy nélkülözhetetlen legyek, hogy én lehessek az egyetlen. De már sehogy sem éreztem, mert valahol mélyen tudtam, hogy már nem csak én vagyok. Más is tudja azt amit én, annak a valakinek is van annyi ereje és van annyi vér a pucájában, sőt mi több, jobb nálam. 

Az egyik legfájdalmasabb, legszörnyűbb és egyben legboldogabb élményeim közé tartozik, amikor bevallottam magamnak, hogy csak második vagyok. Sosem békéltem meg ezzel a pozícióval, mindig is a maximálisra törekedtem és ez most sem volt másképp. Foggal-körömmel harcoltam, hogy bizonyítsam és ezzel majdnem fatönkre is tettem mindent. Amint beletörődtem, hogy nem kell férfinak is lennem, mert volna itt egy jelentkező, aki szívesen betöltené nekem ezt a helyet az életemben, szerelembe estem. De abba az igazi, őszinte szerelembe, ami sosem fog elmúlni. Azt hittem, hogy ez kamu, de be kell vallanom, hogy tévedtem (mert hát én is tévedhetek néha). Ebből az állapotból már az Isten se tud kirobbantani. 

Majdnem elsétáltunk egymás mellett az én hülyeségem miatt, de az ő bölcsessége helyre hozta a dolgot. Mondatnánk úgy is, hogy helyre tette az agyamat. 

Most már egész más a történet természetesen. Nélkülözhetetlen másik felemmé vált. Az illata számomra az oxigén, őt helyettesíti a melegítőpárnám, ha nincs jelen, miatta a tavasz már csak a másodlagos szerelmem, miatta tanultam meg örömből könnyezni, miatta már csak az ő saját "minőségi poénjait" szeretem, amióta ismerem új definícióim lettek a - nagyétkűakkormiértilyenjópasi- szóról és sajnos miatta az örökké hűséges alvótársam és vigasztalóm az orosz származású Mackovics már csak az ágyam sarkában kap helyet. Megismerkedhettünk és öri-barikká válhattunk a Féltékenység és Én, és számomra is meglepő, furcsa ambícióim támadtak arra vonatkozóan, hogy az életben ne csak arra törekedjek, hogy magamat boldoggá tegyem, hanem sokkal inkább őt. 

Kedvelem, szeretem, a haverom, a spanom, a legjobb barátom, a szerelmem. Mintha nem is létezne, mintha igaz se volna. Nem gondoltam volna, de néha nehezebb kezelni, hogy tök mindegy mi történik, akkor is jól vagyunk, minthogy mindig szenvedünk. És miatta én mindig jól vagyok. Már nem vagyok emancipált és már két fogkefe van a pohárban. Nem zavar ha a fejemet simogatja és talán - mondom talán - engedem, hogy az első gyerekünk neve Batman legyen. Persze, csak ha egyszer hajlandó lesz végre megnézni velem a Minionokat.

Ő egyszerűen csak megtörtént velem.